A szabrai és satilai mészárlás valódi felelősei: amiről a propaganda hangosan hallgat
Szeptember 16-án van a szabrai és satilai tragédia évfordulója. Ilyenkor a nemzetközi fősajtó és a hazai baloldali propagandacsatornák menetrendszerűen újraindítják azt a kampányukat, amely a megrázó leírások mögé bújva a zsidó államra próbálja hárítani a teljes felelősséget. A politikai hangulatkeltés közepette azonban szándékosan elhallgatják a legfontosabb történelmi tényt: a gyilkosok nevét és a valódi elkövetőket.
Lássuk a nyers történelmi realitást pontról pontra.
A valódi gyilkosok kiléte és az áldozatok tragédiája
A szabrai és satilai palesztin menekülttáborokban 1982. szeptember 16. és 18. között a vérengzést nem az izraeli hadsereg követte el. Ezt maga a vizsgálat is megállapította. A brutális mészárlást, amelyben az izraeli hírszerzés becslése szerint 700–800 védtelen embert gyilkoltak meg (más becslések ennél magasabbak), a libanoni keresztény falangista milícia fegyveresei hajtották végre Elie Hobeika közvetlen parancsnoksága alatt.
A falangistákat a vak bosszú vezérelte. Két nappal korábban, szeptember 14-én egy pokolgépes merényletben meggyilkolták Libanon frissen megválasztott keresztény elnökét, Bachir Gemayelt és további huszonhat embert. A merénylő a szíriai titkosszolgálathoz kötődött, a falangisták azonban a palesztinokon álltak bosszút. A gyűlöletnek mély gyökerei voltak: 1976-ban Damour keresztény városában palesztin fegyveresek több száz civilt mészároltak le.
Az IDF valós szerepe és a közvetett felelősség igazsága
Az izraeli hadsereg bevonulása Nyugat-Bejrútba a palesztin terrorcsoportok hátrahagyott fegyveres gócainak felszámolását és a polgárháborús teljes anarchia megakadályozását szolgálta. Az izraeli parancsnokok azzal a feltétellel engedték be a keresztény falangista milíciát a táborok területére, hogy azok kizárólag a PFSZ bujkáló fegyvereseit kutatják fel. A későbbi független Kahan-bizottság megállapította az izraeli politikai és katonai vezetés közvetett felelősségét. A vizsgálat kimondta, hogy a vezetésnek számolnia kellett volna a milícia várható bosszújával, és szigorúbb ellenőrzést kellett volna fenntartania, de magában a mészárlásban és a civilek elleni támadásban izraeli katona nem vett részt.
Amit a vádaskodók soha nem említenek: a vizsgálatot maguk az izraeliek követelték ki. 1982. szeptember 25-én Tel-Avivban több százezer ember tüntetett, hogy az állam nézzen szembe a történtekkel. Ez volt az ország történetének egyik legnagyobb tüntetése.
Elie Hobeika árulása és a nemzetközi képmutatás csúcsa
A tragédia legnagyobb képmutatása az elkövetők utólagos politikai tisztára mosása. Elie Hobeika, a mészárlás közvetlen irányítója a háború után egyszerűen oldalt váltott, a megszálló Szíria hűséges szövetségese lett, hosszú évekre miniszteri székeket kapott a libanoni kormányban, és parlamenti képviselőként élte világát.
Miközben az izraeli Kahan-bizottság egy példátlanul átlátható, nyilvános vizsgálat során a legmagasabb állami és katonai szinten tárgyalta a zsidó állam mulasztásait, és Ariel Saronnak távoznia kellett a védelmi miniszteri székből, addig Libanonban az 1991-es általános amnesztia mindenkit futni hagyott. A mai napig egyetlen elkövetőt sem vontak felelősségre vagy állítottak bíróság elé.
Ez a nyers közel-keleti valóság, amiről a propagandaoldalak szándékosan mélyen hallgatnak! Mert sokkal kényelmesebb a zsidó államot démonizálni, mint szembesíteni a világot azzal, hogy az arab és keresztény frakciók egymás közötti brutális leszámolásait a nemzetközi baloldal hogyan használja fel ma is politikai fegyverként.
