A palesztinok történelme

2026. október 10. Narrativa.isr

„Ősi nép ősi földön” – ezt halljuk minden nap. Mi itt élünk, és most végigmegyünk rajta az elejétől a máig. Hosszú lesz, de megéri.

A név

A filiszteusok i. e. 1175 körül az Égei-tenger felől érkeztek a gázai partvidékre. Nem voltak arabok, és a babiloni hódítás után eltűntek a történelemből. A mai palesztinokhoz semmi közük.

A „Palesztina” nevet Róma adta. 135-ben Hadrianus császár leverte a zsidó Bar Kochba-felkelést, Jeruzsálemből kitiltotta a zsidókat, Júdeát pedig „Syria Palaestinára” keresztelte át, hogy a zsidó nevet is eltörölje. A név tehát egy zsidó ország római büntetőneve.

Arab hódítás, idegen urak

Az arabok 636–638-ban hódítóként érkeztek az Arab-félszigetről. Utánuk jöttek a keresztesek, a mamelukok, majd 1516-tól négyszáz évre az oszmán törökök. Ezerháromszáz év alatt egyszer sem létezett Palesztina nevű ország vagy királyság. Az arab hódítók átvették a római nevet egy katonai körzetre (Dzsund Filasztín), de az is eltűnt a keresztes hadjáratok idején, a négyszáz éves török uralom alatt pedig már ilyen nevű tartomány sem volt. Nem volt fővárosa, uralkodója, pénze. A vidéket Damaszkuszból, Bejrútból és Isztambulból igazgatták, lakói muszlimnak, szíriai arabnak, egy-egy nemzetség tagjának tartották magukat.

Zsidók közben végig éltek itt: Jeruzsálemben, Hebronban, Cfáton és Tibériáson. Jeruzsálemben az 1800-as évek közepétől ők voltak a legnagyobb közösség.

A 19. század: elhanyagolt vidék, új jövevények

Az utazók gyéren lakott, elhanyagolt tájat írtak le, Mark Twain 1867-ben kietlennek és gyászosnak látta. 1831–1840 között az egyiptomi megszállással egyiptomi telepesek jöttek, a ma is gyakori al-Maszri családnév azt jelenti: „az egyiptomi”. Ugyanígy árulkodik az al-Mugrabi (marokkói), az al-Haurani (dél-szíriai), az al-Kurdi (kurd) és a Halabi (aleppói) név. A törökök később cserkeszeket, bosnyákokat, algériaiakat telepítettek be. Az 1880-as évektől megindult a zsidó hazatérés is: a földet pénzért vették meg, jórészt távol élő arab nagybirtokosoktól.

„Dél-Szíria”

1911-ben Jaffában keresztény arabok megalapították a Filasztín című újságot, főleg a cionizmus elleni harcra. Helyi öntudat tehát volt, nemzet nem. 1919 elején az arab vezető, Fejszál emír megállapodást írt alá Chaim Weizmann-nal a zsidó bevándorlás támogatásáról, az első palesztinai arab kongresszus pedig kimondta: a terület „Dél-Szíria”, és nem választható el Szíriától.

Amikor megkérdezték őket

1919 nyarán Wilson amerikai elnök bizottságot küldött a térségbe (King–Crane-bizottság), hogy megkérdezze az ott élőket: mit akarnak? Hat hét alatt 1863 beadványt gyűjtöttek be Szíriától Beér-Seváig.

1500 beadvány (80 százalék) egységes Szíriát kért, amelynek Palesztina is része.
Magában Palesztinában 260 beadványból 221 (85 százalék) akart Szíriához tartozni.
Külön Palesztinát az 1863-ból mindössze 6 beadvány kért. A jelentés szerint mind a hat cionista, vagyis zsidó beadvány volt.
Még két keresztény csoport kért külön Palesztinát, de csak arra az esetre, ha Szíria a franciáké lesz.

A Damaszkuszban ülésező Szíriai Általános Kongresszus határozata ki is mondta: Szíria déli részét, „amelyet Palesztinának neveznek”, nem szabad elválasztani az országtól. 1919-ben tehát külön Palesztinát egyedül a zsidók akartak.

Csak amikor a franciák 1920-ban szétverték Fejszál szíriai királyságát, akkor kezdtek az arabok külön „palesztinai arab” ügyről beszélni.

A brit mandátum

1917-ben a Balfour-nyilatkozat zsidó nemzeti otthont ígért, 1920-ban San Remóban a nagyhatalmak ezt nemzetközi joggá tették, 1922-ben pedig a Népszövetség is jóváhagyta. 1921–22-ben a britek a mandátum területének több mint háromnegyedét lehasították, és arab államot csináltak belőle: ez a mai Jordánia.

A mandátum alatt a „Palesztina” nevet viselő intézmények sora zsidó volt: a Palestine Post zsidó napilap, a Palesztin Szimfonikus Zenekar zsidó zenekar.

A zsidók építettek, az arabok jöttek

A zsidók lecsapolták a maláriás mocsarakat, kórházakat és iskolákat nyitottak. 1923-ban Pinhasz Rutenberg zsidó mérnök Tel-Avivban beindította az ország első erőművét, 1932-ben a Jordánon a naharajimi vízerőművet.

Ahol munka, villany és orvos lett, oda özönlöttek az arabok. A brit Peel-bizottság 1937-ben leírta: 1922 és 1931 között az arab lakosság Haifában 86, Jaffában 62, Jeruzsálemben 37 százalékkal nőtt, a tisztán arab Náblusban és Hebronban csak 7-tel. Churchill 1939. május 23-án a brit parlamentben mondta ki: az arabok „tömegesen özönlöttek az országba és sokasodtak”.

A főmufti

A palesztinai arabok első vezérét a britek csinálták. Hadzs Amin al-Husszeini 1920-ban zsidók ellen uszított tömeget Jeruzsálemben (5 zsidó halott, több mint 200 sebesült), távollétében tíz évet kapott. A brit főbiztos, Herbert Samuel kegyelmet adott neki, 1921. május 8-án pedig jeruzsálemi muftinak nevezte ki, noha a választáson be sem került az első három közé: a győztest rábeszélték a visszalépésre. A „főmufti” cím is brit találmány. 1922-től övé lett a Legfelsőbb Muszlim Tanács és a vallási alapítványok pénze.

1929-ben azt terjesztette, hogy a zsidók el akarják venni az al-Aksza-mecsetet. A pogromokban 133 zsidót öltek meg, ebből 67-et Hebronban, ahol a zsidó közösség évszázadok óta élt. 1936–39-ben felkelést vezetett. Kb. 400–500 zsidót öltek meg, de emberei még több arabot gyilkoltak le, becslések szerint legalább 1500-at: mindenkit, aki szembeszállt vele vagy kiegyezést akart.

1937-ben a Peel-bizottság felajánlotta az első kétállami megoldást, a mufti elutasította. 1939-ben a britek engedtek az erőszaknak: a Fehér Könyvvel öt évre 75 000 főre korlátozták a zsidó bevándorlást, éppen akkor, amikor Európa zsidóinak nem volt hová menekülniük.

A mufti 1941-ben Bagdadban a nácibarát puccsot támogatta, majd Berlinbe ment. November 28-án Hitlerrel tárgyalt, náci rádióadásokban uszított, 1943-ban boszniai muszlimokat toborzott a Waffen-SS-be. 1943. június 28-án levélben kérte a magyar külügyminisztert, hogy ne engedje Palesztinába a zsidókat (900 gyerek és 100 kísérő kivándorlásáról volt szó), hanem küldjék őket Lengyelországba, „aktív ellenőrzés alá”. Ugyanilyen levelet kapott a román és a bolgár kormány. A háború után megszökött, és soha nem állt bíróság elé.

1947–1949: a háború, amelyet ők akartak

november 29-én az ENSZ két államot ajánlott. A zsidók elfogadták, az arabok másnap fegyvert fogtak. 1948. május 14-én megszületett Izrael, május 15-én öt arab hadsereg támadta meg.

A háborút elvesztették. Kb. 700 000 arab hagyta el otthonát: a legtöbben a harcok elől menekültek, helyenként, például Haifában, saját vezetőik szólították fel őket távozásra, néhány helyen pedig, például Lodban, a harcok közben az izraeli hadsereg telepítette ki őket. Kb. 160 000 arab maradt, ők izraeli állampolgárok lettek: ma kétmilliónál többen vannak, parlamenti képviselőik, bíráik, orvosaik vannak.

1948 után, két évtized alatt az arab országokból kb. 850 000 zsidót üldöztek el vagy kényszerítettek távozásra. Őket Izrael befogadta, és ma senki nem nevezi őket menekültnek.

A nép, amelyet a táborok szültek

Az arab menekültekkel pont fordítva történt. Az ENSZ 1949-ben külön ügynökséget hozott létre nekik, az UNRWA-t. Menekültnek az számít, akinek 1946 júniusa és 1948 májusa között, vagyis mindössze két évig itt volt a lakóhelye. Náluk a menekültstátusz korlátlanul öröklődik gyerekre, unokára, dédunokára, akkor is, ha közben más ország állampolgárai lettek. A 700 000-ből így lett mára mintegy hatmillió.

Jordánia kivételével az arab országok nem fogadták be őket. Az Arab Liga 1959-es, 1547. számú határozata arra szólította fel a tagállamokat, hogy ne adjanak nekik állampolgárságot, „palesztin identitásuk megőrzése” érdekében. Három nemzedék nőtt fel táborokban Libanonban, Szíriában, Gázában. Ebből a közös sorsból, a vereségből és a „testvérek” elutasításából lett a palesztin nép, nem egy ősi országból.

Tizenkilenc év arab uralom

1948 és 1967 között Gáza Egyiptomé, Júdea és Szamária (Ciszjordánia) Jordániáé volt. Palesztin államot egyik sem alapított ott. 1951-ben egy palesztin merénylő a jeruzsálemi al-Aksza-mecsetnél megölte I. Abdalláh jordán királyt, mert békét keresett Izraellel.

1959-ben a Kairóban született Jasszer Arafat Kuvaitban megalapította a Fatahot. 1964-ben Nasszer egyiptomi elnök és az Arab Liga létrehozta a PFSZ-t (Palesztin Felszabadítási Szervezet). Első elnöke, Ahmed Sukeiri 1956. május 31-én még azt mondta az ENSZ Biztonsági Tanácsában: „Köztudott, hogy Palesztina nem más, mint Dél-Szíria.” Alapokmányának 24. cikke kimondta: a szervezet nem gyakorol területi szuverenitást a Jordánia uralta Júdea és Szamária és az egyiptomi Gáza felett. Csak Izrael kellett, 1967 előtt, „megszállás” nélkül. A cikket 1968-ban, a hatnapos háború után törölték.

A zászló és a kendő

A „palesztin zászló” az 1916-os arab felkelés zászlaja: a törökök ellen lázadó Husszein mekkai serif lobogója, amelyet brit források szerint Mark Sykes brit diplomata tervezett, a Sykes–Picot-egyezmény névadója. Pánarab zászló, Jordániáé szinte ugyanez, egy csillaggal. A PFSZ 1964-ben tette meg „a palesztin nép zászlajának”.

A kendő, amit mindenki kafiának hív, arabul valójában kúfia: a hagyomány az iraki Kúfa városáról eredezteti. A beduinok fejfedője volt az egész térségben, a városi arabok fezt hordtak. Az 1936–39-es felkelés idején a fegyveresek parancsba adták, hogy mindenki ezt viselje, így ők maguk nem tűntek ki a tömegből. A felkelés után a városiak le is vették. A fekete-fehér kockás mintát az 1950-es években egy brit tiszt, Glubb pasa vezette be, hogy megkülönböztesse palesztin katonáit a jordánoktól. Világszerte Arafat tette ismertté az 1960-as években.

1967 után: terror és kiűzetések

A hatnapos háború után az arab válasz Kartúmban három „nem” volt: nincs béke, nincs elismerés, nincs tárgyalás. A PFSZ a terrort választotta: repülőgép-eltérítések, 1972-ben a müncheni olimpián 11 izraeli sportoló, 1974-ben Maalotban 22 gyerek meggyilkolása.

Jordánia: A PFSZ államot épített az államban, többször megpróbálta megölni Husszein királyt. 1970 szeptemberében a király bevetette a hadsereget („Fekete Szeptember”), 1971-re kiűzte őket. Bosszúból 1971. november 28-án palesztin merénylők Kairóban agyonlőtték Vaszfi Tall jordán miniszterelnököt.

Libanon: 1969-től délen saját területük volt, onnan támadták Izraelt. 1975-ben kitört a polgárháború, amelyben a PFSZ az egyik fő hadviselő fél volt. 1976. január 20-án Damourban keresztény civileket mészároltak le: a becslések 150 és közel 600 halott között mozognak. Júniusban a PFSZ-hez tartozó Népi Fronthoz köthető fegyveresek Bejrútban elrabolták és megölték Francis Meloy amerikai nagykövetet. 1982 augusztusában Arafatnak és fegyvereseinek Tunéziába kellett távozniuk. Bő két héttel később, Basír Dzsemajel megválasztott keresztény elnök meggyilkolása után a libanoni keresztény milicisták bosszút álltak: Szabra és Satila táborában palesztinok százait ölték meg. A libanoni palesztinok ma sem kaphatnak állampolgárságot, nem vehetnek ingatlant, és sok szakmától el vannak tiltva.

Egyiptom: Nasszer idején a palesztinok kivételezettek voltak, tanulhattak, állami állást kaphattak. 1978. február 18-án palesztin terroristák (Abu Nidál csoportja) egy ciprusi szállodában megölték Júszuf asz-Szibáit, Szadat elnök barátját, neves írót és lapszerkesztőt, majd túszokat ejtettek. Az egyiptomi kommandó másnap a lárnakai repülőtéren próbálta kiszabadítani őket, de a ciprusi gárdával keveredett tűzharcba, és 15 egyiptomi kommandós meghalt. A temetésen a kairói tömeg azt kiabálta: „Nincs többé Palesztina!” Szadat megvonta a palesztinok kedvezményeit: azóta külföldinek számítanak, ingyenes oktatás, állami munka és letelepedési jog nélkül. 2008. január 23-án a Hamász felrobbantotta a rafahi határfalat, és gázaiak százezrei özönlöttek be a Sínai-félszigetre. Egyiptom azóta lerombolta a csempészalagutakat, megerősítette a határt, és a 2023-as háború alatt is elutasította a gázaiak tömeges befogadását.

Kuvait: Sehol nem bántak velük jobban. 1990-ben kb. 400 000 palesztin élt ott, tanárként, mérnökként, hivatalnokként, sokan jólétben. Arafat itt alapította a Fatahot, és Kuvait évtizedeken át pénzelte a PFSZ-t.

augusztus 2-án Szaddám Huszein lerohanta az országot. Arafat nyíltan mellé állt, a kamerák előtt megölelte, augusztus 10-én pedig az Arab Liga kairói csúcsán a PFSZ Irakkal és Líbiával együtt az inváziót elítélő határozat ellen szavazott. Kuvaitban Irak-barát palesztin fegyveres csoportok vettek részt a megszállásban, és a helyi palesztinok egy része kiszolgálta a megszállókat. Amikor Szaddám Scud rakétákkal lőtte Izraelt, Júdea és Szamária palesztinjai a háztetőkön ünnepeltek.

A kuvaitiak ezt árulásnak tekintették. Az 1991-es felszabadulás után a palesztinokat elbocsátották, nem hosszabbították meg a tartózkodási engedélyüket, kizárták őket az iskolákból, sokakat őrizetbe vettek és megvertek. Néhány hónap alatt kb. 200 000 embert kényszerítettek távozásra, a megszállás alatt elmenekült másik 200 000 pedig nem térhetett vissza. A 400 000-ből kb. 20 000 maradt. A PFSZ csak 2004. december 12-én kért bocsánatot Kuvaittól.

Líbia: 1995 szeptemberében Kadhafi az oslói megállapodás miatti dühében elrendelte a kb. 30 000 palesztin kiutasítását. Ezreket toloncoltak ki, sokan hónapokig az egyiptomi határon, sátortáborban rekedtek.

Irak: 2003 után a síita milíciák a Szaddám alatt kivételezett palesztinokra támadtak. A kb. 34 000 fős közösségből az ENSZ szerint alig 7500 maradt.

Szíria: A polgárháborúban a damaszkuszi Jarmúk tábort kiéheztették és lerombolták.

1977-ben Zuhejr Mohszen PFSZ-vezető a holland Trouw napilapnak kimondta: „A palesztin nép nem létezik”, a külön palesztin identitás hangoztatása csak taktika az Izrael elleni harcban.

március 23-án Fathi Hammád, a Hamász belügyminisztere egy egyiptomi tévében ugyanezt mondta: „A palesztinok fele egyiptomi, a másik fele szaúdi.” Hozzátette: Gázában több mint harminc családot hívnak al-Maszrinak, és a saját családjának a fele is egyiptomi.

Amikor saját földet kaptak

1988-ban Arafat Algírban kikiáltotta a palesztin államot. 1993-ban az oslói megállapodással Izrael beengedte, és megalakult a Palesztin Hatóság. A válasz öngyilkos merényletek sora volt. 2000-ben Camp Davidben Arafat elutasította az államot, és jött a második intifáda, több mint 1000 izraeli halottal. 2008-ban Mahmúd Abbász Olmert még nagyobb ajánlatára sem mondott igent. Abbászt 2005-ben négy évre választották meg, 90 évesen ma is ő az elnök. Parlamenti választás 2006 óta nem volt: az idén november 28-ra kiírtat sajtóértesülések szerint megint elhalasztani készülnek. A Hatóság évtizedeken át havi fizetést adott a terroristáknak és családjuknak. Abbász ezt 2025-ben rendeletben eltörölte, de az amerikai külügyminisztérium 2026-os jelentése szerint a kifizetések más néven, „új mechanizmusokon keresztül” folytatódnak: a jelentés 156 millió dollárnyi kifizetést sorol fel.

2005-ben Izrael az utolsó katonáig és telepesig kivonult Gázából. 2006-ban a palesztinok a választáson a Hamászt juttatták többségre, amely 2007-ben Gázában fegyverrel vette át a hatalmat, a Fatah embereit háztetőkről dobálta le. Állam helyett rakétákat és alagutakat építettek. 2023. október 7-én 1200 embert gyilkoltak meg, és 251-et hurcoltak el.

A mérleg

Száz év alatt legalább négyszer kaptak ajánlatot saját államra (1937, 1947, 2000, 2008), és mindannyiszor nemet mondtak vagy háborúval feleltek. 2005-ben egész Gázát megkapták, abból is támaszpont lett. Vezetőik a muftitól Arafaton át a Hamászig mindig a harcot választották, és az árát mindig a saját népük fizette meg.

Hogy mit akar az, akit 2006-ban megválasztottak, azt ő maga írta le. A Hamász 1988-as alapokmányának 7. cikke egy hadíszt (Mohamednek tulajdonított mondást) idéz: „Az ítélet napja nem jön el, amíg a muszlimok nem harcolnak a zsidók ellen és meg nem ölik őket. A zsidó a kövek és a fák mögé bújik, és a kövek és a fák azt mondják: Ó, muszlim, zsidó van mögöttem, gyere és öld meg!” A 13. cikk pedig kimondja: „A palesztin kérdésre nincs más megoldás, csak a dzsihád.”

Egy nép, amelyet az arab testvérei sem fogadtak be, és amelynek vezetői minden államot elutasítottak: tényleg Izrael az akadály?

Am Israel Chaj!

Források

One thought on “A palesztinok történelme”

Lőwy Vera

2026. október 10. at 11:11 de.

Köszönöm a minden részletre kiterjedő cikkét.
Eddig sem voltak kétségeim Izraelt illetően, de most megerősítette gondolataimat Palesztináról, s arról, hogy nagyon jó lenne már, ha nem Izraelt hibáztatná a világ a palesztinok tehetetlensége és a terrorizmus elhatalmasodása miatt.

Comments are closed.