NAZA II. – A nagy kérdés: miért árulja el valaki a saját népét?
Az első részben megírtuk, mit állít a „NAZA” film, és mit válaszolt rá pontról pontra az izraeli hadsereg. De maradt egy kérdés, amit ma minden izraeli feltesz, a buszon, a munkahelyen, a péntek esti asztalnál: miért?
Két zsidó fiatal. Izraelben születtek, héberül álmodnak, a mi iskoláinkba jártak. Ma pedig a világot járják, és azt mesélik, hogy a saját katonáink gyilkosok. Pénzért teszik? Meggyőződésből? Vagy valami sokkal emberibb okból?
Utánanéztünk. Amit találtunk, az nem két szörnyeteg története. Hanem két emberé, akik lépésről lépésre csúsztak oda, ahol ma állnak.
Kik ők?
Juval Avraham 1995-ben született Beér-Seván. Rachel Szor 1994-ben, Tel-Avivban nőtt fel. Egyikük sem a nyomorból jött. Avraham maga beszélt arról egy interjúban, hogy kiváltságos helyről érkezik, ahol könnyű az élet. Megengedhették maguknak, hogy évekig ne a megélhetéssel foglalkozzanak.
A fiú
Izraelben egy fiatal élete nagyjából így néz ki: 18 évesen bevonul, 21 évesen leszerel, dolgozik, tanul, és mire 28 éves, van szakmája, családja, lakáshitele és évente pár hét tartalékos szolgálata. Nem könnyű élet, de van mit felmutatni.
Most nézzük Juval Avrahamot.
19 évesen a hírszerzéshez osztják be. Egy hét után otthagyja a tanfolyamot, és azt a beosztást soha nem tölti be. Amíg a kortársai szolgálnak, ő kimarad abból, ami Izraelben a felnőtté válás belépője.
Húszas évei elején arabot tanul, arabot tanít, fordít. Szabadúszóként ír egy kis baloldali hírportálnak. Filmes szakra jár. Egyik sem karrier, egyik sem olyan, amire egy szülő azt mondja a szomszédnak: az én fiam.
2019-ben kijár Júdea és Szamária (Ciszjordánia) déli részére, a Hebroni-hegységbe, és elkezd forgatni. Nincs gyártó. Nincs pénz. Nincs szerződés. Senki nem ígérte meg, hogy ebből valaha film lesz.
Egy év. Semmi.
Két év. Semmi.
Három év. Semmi.
Négy év. Még mindig semmi.
Mi járhatott a fejében?
Nem látunk bele a fejébe. De próbáljuk meg elképzelni, mert ember ő is.
VALÓSZÍNŰ, hogy minden péntek esti vacsoránál ott volt a kérdés, kimondva vagy kimondatlanul: és te mit csinálsz most? VALÓSZÍNŰ, hogy látta a volt osztálytársait, akik tisztek lettek, mérnökök, orvosok, apák. VALÓSZÍNŰ, hogy éjjel, amikor az ember őszinte magához, feltette a kérdést: mi lesz, ha 30 évesen ott állok egy merevlemeznyi felvétellel, amit senki nem akar megnézni?
Aki volt már így, az tudja: ez nem egyszerű kudarc. Ez az az érzés, hogy a saját népedben nincs helyed. Hogy otthon senki vagy.
És aki a kút alján van, az minden kinyújtott kezet megfog. Nem nézi, kié.
Mert volt egy hely, ahol nem kérdezték, mit csinál. Ahol örültek neki. Ahol ő volt az izraeli, aki beszéli a nyelvüket, aki meghallgatja őket, aki elhiszi, amit mondanak. Ott nem senki volt. Ott ő volt a „jó zsidó”.
Ő maga mondta: az arab nyelvvel „kinyílt a másik szeme”. Mi másképp mondanánk: megtalálta az egyetlen közönséget, amelyik tapsolt neki.
A lány
Rachel Szor a Thelma Yellinbe járt, az ország egyik legismertebb művészeti gimnáziumába. Onnan nagy álmokkal jön ki az ember: kiállítás, színpad, mozivászon.
Aztán jön a valóság. 2017-ben egy négy hónapos programon vesz részt a sivatagban, ahol izraeli, palesztin és jordániai fiatalok tanulnak együtt. 2019-ben operatőr, de a filmes adatbázisokban egyetlen korábbi film sem áll a neve mellett.
VALÓSZÍNŰ, hogy ő is látta, ahogy a volt osztálytársai szerepet kapnak, kiállítanak, rendeznek. VALÓSZÍNŰ, hogy ő is feltette a kérdést: minek a kamera a kezemben, ha nincs mit forgatni vele?
A Hebroni-hegységben volt mit forgatni. És szerintünk voltak, akik nagyon szerették volna, hogy forgasson.
Így találkozott két izraeli, akinek otthon nem volt mit felmutatnia, két palesztin aktivistával, akiknek a mi olvasatunkban pont egy izraeli arc kellett a történetükhöz.
A gépezet beindul
Innen már gyorsan megy.
2023: megérkezik az első komoly pénz. Nem a szomszédból, hanem Oslóból: a norvég állam filmintézete 375 ezer koronával támogatja az első filmjüket, a „No Other Land”-et.
2024: a film két díjat nyer a Berlini Filmfesztiválon. Decemberben a norvég filmintézet újabb 700 ezer koronát ad rá.
2025: Oscar-díj ugyanezért a filmért.
2026: a brit Guardian már gyártóként áll mögéjük. Szeptemberben Velencében bemutatják a „NAZA”-t, és megkapja a zsűri különdíját.
Néhány év alatt két ismeretlenből világsztár lett. Egyetlen feltétellel: Izraelt kell vádolni. Aki a másik oldalt mutatja meg, az ingyen teszi fel a filmjét az internetre.
És itt a csapda. Ma már a megélhetésük, a karrierjük, a barátaik, a meghívásaik mind ezen az egy állásponton múlnak. Ha holnap azt mondanák, tévedtünk, odakint mindent elveszítenének. Idehaza pedig már senki nem várja őket. Ha akarnának, sem tudnának leállni.
Ők mit mondanak?
Azt, hogy lelkiismeretből teszik, és hogy szeretik az országukat. Lehet, hogy el is hiszik. De furcsa lelkiismeret az, amelyiknek a filmjéből az izraeli hadsereg szerint kimaradt október 7., és kimaradt az is, hogy a Hamász civilek közül harcol. És furcsa szeretet az, amelyikért Velencében tapsolnak, Szderótban pedig sírnak.
Mi lesz velük egy év múlva?
Netanjahu két törvényjavaslatot jelentett be: az egyik megvonná az állampolgárságot attól, aki külföldön rágalmazza az izraeli katonákat, a másik hússzorosára emelné a kártérítést. Hogy átmegy-e, nem tudjuk.
De tegyük fel a kérdést nélküle is.
Hol fognak lakni? Mi nem hisszük, hogy Izraelben. Ott élnek majd, ahol a díjakat adják: Berlinben, Londonban, New Yorkban.
Mit fognak dolgozni? Ugyanazt. Új film, előadások, fesztiválzsűrik. Egészen addig, amíg van mivel vádolni Izraelt. Mert ez a piac egyetlen dolgot vesz tőlük.
És itt a történet szomorú vége: odakint addig lesznek „jó zsidók”, amíg szállítanak. Ha egyszer elfogy a vád, elfogy a taps is. Haza pedig akkor már nem lesz hová jönni.
Az árat közben mi fizetjük. A katonáink, akiket háborús bűnösnek neveznek. És minden zsidó a világban, akinek ezentúl azt mondják: „még az izraeliek is beismerik”.
Ti mit gondoltok: pénz, hiúság vagy meggyőződés? És vissza lehet-e jönni onnan, ahová ők eljutottak?
Am Israel Chaj!
